A borotva éle | Страница 1 | Онлайн-библиотека


Выбрать главу

Ivan Jefremov

A borotva éle

AZ EREDETI MŰ CÍME:

Иван Ефремов

Лезвие бритвы Роман приключений

Издательство ЦК ВЛКСМ

Fordította: Sárközy Gyula

1982

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A borotva éle című regényt olyan kísérleti műnek nevezhetjük, amely megpróbálja bemutatni a tudománynak az életben betöltött szerepét.

A regény tudományos cselekménye — három fantasztikus feltevés kivételével — nem tartalmaz az ismeretek mai szintje mellett semmi lehetetlent, ezért nem nevezhető szűkebb értelemben vett tudományos-fantasztikus műnek.

A regény célja: bemutatni, mennyire fontos megismerni napjainkban az emberi lélektan lényegét a kommunista társadalomban élő emberek tudományos nevelő alapjának megteremtése szempontjából.

Az emberről szóló tudományokat nemrégiben még a teljes pangás jellemezte hazánkban. Ugyanakkor az életritmus, a technikai haladás, a közlekedés felgyorsulása, az emberek életébe parancsolóan behatoló temérdek tudományos felfedezés miatt a művésznek ma már nincs lehetősége a komótos gondolkodásra. Az új kifejező eszközöknek, de még az egyszerű leírás technikájának kimunkálása is azért marad el a gyors sodrású élettől, mert megköveteli a lezajló folyamatok alapos megértését és visszatükröződését az emberi lélekben. Ezért beszélnek oly sokat a regény válságáról, ezért jelennek meg absztrakt művek Nyugaton.

A társadalmi-filozófiai kérdéseket érintő tudományos-fantasztikus irodalom megjelenésével új, egyre jobban erősödő áramlat hatolt a művészetbe. Ez természetes is, hiszen a tudomány mind jelentősebb szerepet játszik minden ember életében, aki nem a tudósok életéből merített melodrámákra kíváncsi, hanem a tudomány segítségével el akar igazodni az őt körülvevő világban, az érzelmek, az érzetek és a vizuális képek világában, tisztázni akarja saját viselkedését és azt, hogy melyek a jogai és kötelességei őneki mint a társadalom tagjának és a Föld fiának.

Be kell vallanunk, hogy az irodalom még távolról sem készült fel arra, hogy ténylegesen megértse azokat az új létfeltételeket, amelyek oly váratlanul keletkeztek a háború utáni években, amikor a tudomány egyrészt végtelen hatalommal kecsegtette, másrészt ocsmány és értelmetlen pusztulással fenyegette az emberiséget.

Számos művész érzelmi zűrzavara nemcsak rengeteg pesszimista mű születését idézte elő, hanem azt is, hogy az írók és művészek bizonyos része teljesen elszakadt a reális élettől és érzékfeletti, egzisztencialista, absztrakt meg ehhez hasonló önkifejező próbálkozásokba fogott.

A jelen pillanatban különös figyelmet kell fordítani arra, hogy megismerjük az ember lelkiségét, világérzékelésének és társadalmi magatartásának törvényszerűségeit. Ez a megismerés alapvetően fontos lesz a magasabb típusú: a szocialista, de még inkább a kommunista társadalom szempontjából, mert ezekben majd nemcsak a társadalmi viszonyok; hanem maguk a termelő erők is az emberek tudatától és nevelésétől függenek.

A legújabb biológiai felfedezések fényében az ember pszichofiziológiájának kérdései megoldhatatlanul nehéz problémának bizonyultak a művészi igényű irodalmi kompozíció számára. Egy angol zoológus kijelentette, hogy az ember biológiájánál nincs bonyolultabb tárgy. Annak, aki a tanulmányozásába fog, egyszerre antropológusnak, demográfusnak, genetikusnak, történésznek, pszichológusnak és szociológusnak kell lennie. Ez pontosan ráillik az én regényemre is. A kelleténél jobban megterheltem tudományos adatokkal és magyarázatokkal, jóllehet megpróbáltam az anyagot ráépíteni egy dinamikus, kissé Haggard-féle kalandregény cselekményre.

Nehéz olyan művet írni, amelyben művészi szempontból egyensúlyban lennének az emberek bonyolult tudományos elképzelései, alakjai és érzelmei. Mindenesetre egy ilyen jövőbeli ideális regény megírása meghaladta az én erőmet. De ha ezt a regényt kísérletnek, helyesebben olyan műnek tekintjük, amely első ízben próbálja megközelíteni a jövő irodalmát, akkor szerintem megérdemli az olvasó figyelmét.

Befejezésül szeretném őszinte hálámat kifejezni azoknak az olvasóknak, akik — miután a regény folyóiratban megjelent — felkerestek soraikkal és hozzásegítettek ahhoz, hogy korrigáljam néhány hibáját és pontatlanságát, nevezetesen L. U. Dimarszkij, B. L. Efraimszon, B. P. Rappoport, L. P. Galkin és M. A. Beljajev orvosoknak, G. G. Permjakov írónak és keletkutatónak, Sz. I. Szkingyernek és sokan másoknak.

Moszkva, 1963 októbere.

I. Jefremov

PROLÓGUS

1916. március 5-én a pétervári Morszkaján megnyílt Alekszej Kozmics Gyenyiszov-Uralszkijnak, a neves szobrász- és ötvösművésznek, az uráli drágakövek gyűjtőjének a kiállítása.

Már odalent, a ruhatárban is — ahol az előzékenyen hajlongó szolgák nyüzsögtek, francia parfümök finom illata érződött és hölgyek vonultak méltóságteljesen suhogó, feszes ruhában — megállapíthatta az ember, hogy a kiállításnak nagy a sikere.

A Beszéd és a Pétervári Közlöny elismerően nyilatkozott a “hazafias művészetről”, így hát a főváros “előkelőségei” szintén hazafias tettnek tartották a kiállítás látogatását.

Pétervár borús nappali világánál komornak és üresnek hatottak az alacsony termek. Minden szoba közepén egy vagy két üvegezett tárló állt; bennük a legszebb uráli drágakövekből faragott kis méretű szoborcsoportok voltak láthatók. A kövek az időjárás szeszélyeitől és az emberi hajlék homályától független, saját fényüket sugározták.

Az a fiatal, sovány mérnök, aki kétsoros, hosszú ünneplő kabátot viselt, olyan mélyen elgondolkodott egy tárló előtt, hogy csak akkor fordult meg és üdvözölte szívélyes mosollyal a kecskeszakállú, piperkőc öltözékű, nagy darab embert, amikor az megérintette a vállát.

— Ivernyov — kiabálom, Makszimiljan Fjodorovics — kiabálom, de rám se hederít. Megdobogtatták bányászszívét a kövek? Vajon Alekszej Kozmics hol bányássza ezeket?

— Sok száz ember több évtizeden át gyűjtötte őket — válaszolt helyesbítőén a mérnök az utolsó kérdésre. — Valóban szépek… De amint itt állok, az jár a fejemben…

— Aha! Nem lett volna szabad ezeket a köveket és ezt a tudást semmiségekre fecsérelni!

A fiatal mérnök felrezzent.

— Milyen igaza van, Eduárd Eduardovics! No de menjünk, nézzük meg még egyszer.

Végigjárták a kiállítást, rövid időre megálltak egy-egy miniatűr szoborcsoport előtt, amelyeket maga a művész nevezett így. Egy ritka szép holdkőből faragott jegesmedve ült szelenitjégtáblán, mintegy védelmezve a lazúrkőből, vörös jáspisból és fehér márványból kimunkált háromszínű zászlót, a jégtábla körül pedig ametiszthullámok csapkodtak. Bársonyos zöld onixtalapzaton két, vörös kvarckőből faragott emberarcú disznó — Ferenc József, Ausztria-Magyarország császára és Abdul Hamid török szultán — egy szekeret húzott, ebben fekete turmalinból készült holló ült, német sisakban, hegyes dárdával felszerelve. A holló II. Vilmos híres, felfelé kunkorodó bajuszát viselte.

Aztán: az arany macskaszemű brit oroszlán; Franciaországot jelképező kecses leányalak, rendkívül sokféle árnyalatú amazonitból és jáspisból; az orosz állami címer sasa arannyal díszített hegyi kristályból, nagy smaragdszemekkel…

És végül: Kozma Krjucskov a nevezetes dárdájával és a rászúrt németekkel — kígyókőből, szokatlanul sötét színű ritka malachit talapzaton; csiszolt morionból faragott kövér szultándisznó, amely a Fekete-tenger partján felállított, topázból mintázott angol ágyú elől iszkol; a tengerpart széles hematit (vörös vasérc) lemez, csiszolt fekete színében vérpiros árnyalat, amely mintegy a Dardanellákban kiontott vérre emlékeztet…

A kőfaragó művészete lenyűgözte a látogatót. Legalább ilyen elbűvölőek voltak a figurák köveinek ritkaságszámba menő tulajdonságai is. Ugyanakkor sajnálatos volt, hogy ezt a művészetet és anyagot kérészéletű lapocskákba való olcsó karikatúrákra fecsérelték…

— Ebből talán elég ennyi — sóhajtott fel Ivernyov mérnök.

— Elég — bólintott a társa, Anyert, a neves geológus, és a távoli falra mutatott, amelyen képek: az uráli fejtéshelyek modelljei függtek. A természetes kőzetekből kiképezett gipszféldomborművek bányák és barlangok keresztmetszetét ábrázolták, görnyedt alakú, fekete drágakőkeresőkkel.

A falak és ablakok mentén sorakozó tárlókban az érintetlen természetes szépség csillogott: kristálytömörületek, ametisztdrúzák*, malachitlerakódások, zsidókő tarka törései…

— Látja, Makszimiljan Fjodorovics? — Anyert egy nyolcéves forma, kerek, szőke fejű, sápadt kisfiú felé intett, aki nagy-nagy kék szemével megbűvölten nézte a gorkás tárlót — az ott az igazi, és egy csecsemő számára is érthető…

A gorkák, amelyeknek hírét a régi jekatyerinburgi mesterek alapozták meg, különösen jól sikerültek Gyenyiszov-Uralszkijnak és nagy volt a keletjük, akárcsak a nagy és kis ládák sejtágyaiban heverő uráli kőgyűjteményeinek.

A gorka a kövek kiállításának különleges módszere, amely a század elején még igen elterjedt volt, de ma már sajnálatosan feledésbe merült. A szebbnél szebb hegyi kőzetek különböző darabjait úgy ragasztják össze, hogy csúcsos sziklamodellt — gorkát, vagyis kis hegyet alkossanak, amelynek lábánál mély, néha több barlangocska is tátong. A berill, a turmalin tüskés kristályai, olykor pedig a ráragasztott különálló gipsz-szelenit csapok sztalaktitokat formálnak a kis barlangok boltívein. A barlangocskák mélyén a hegyi kristály, ametiszt, topáz vagy kék korund kristályszemcséi csillognak. A “szikla” kiszögelléseit achát, malachit, azurit, vörös vasérc, amazonit ízlésesen összeválogatott, csiszolt darabkái díszítik. Helyenként beépített fekete csillámtükröcskék, a “barlang” falain pedig fehér csillámlemezkék csillognak és alulról szórják fényüket az áttetsző kövekre.

Éppen egy ilyen gorka előtt, amely az ásványok számát illetően a leggazdagabb volt, cövekéit le megbabonázva a kisfiú.

— Hogy hívnak? — simogatta meg kerekded fejét Ivernyov.

A kisfiú kelletlenül pillantott fel.

— Ványának. Miért kérdi?

— Tetszik a gorka?

— Uhum!

— Hát még mi tetszett?

— Az — bökött a kisfiú egy ércdarabra, amelyet egy ismeretlen mester ki tudja, melyik Ilmeny-tó környéki hegy gödréből ásott elő: lapos, sárga szemcsés kvarcdarab volt, amelyen apró csillámfényfoltok játszottak és rövid csillogó fekete turmalin csapok meredeztek szeszélyes összevisszaságban — és ez — szaladt át a kisfiú egy másik vitrinhez.

Selyemsuhogás hallatszott, és a mérnök megpillantott egy magas fiatal hölgyet, aki hamvasán arányló, dús hajkoronát viselt, és akinek ugyanolyan nagy világoskék szeme volt, mint a kisfiúnak.

— Ványa, Ványa, gyere már, mennünk kell! Nagyon késő van! — És a kisfiú orra alá tartotta apró karkötős óráját.

— Elnézést, uraim, de el kell vinnem a fiamat. Csodabogár ez a gyerek, nem tud elszakadni a kövektől. Már másodszor vagyok itt a kedvéért…

— Ne tartsa csodabogárnak a fiát, hölgyem — mosolyodott el Ivernyov. — A szokatlan érdeklődés mögött gyakran szokatlan képesség rejtőzik. Mi rajta keresztül ellenőriztük saját benyomásaink helyességét.

– És nem csalódtunk! — hajtotta le kopaszodó fejét Anyert, akit láthatóan elbűvölt a hölgy szépsége.

Anya és fia eltávozott, a két barát pedig ráérősen folytatta a kiállítás körbejárását.

— Nem mennénk ki rágyújtani? — kérdezte Ivernyov, de Anyert mozdulata megállította.

— Várjon csak, Makszimiljan Fjodorovics! Emlékszik, amikor ön visszatért Turkesztánból, azt mondta, hogy olyan köveket talált, amelyeket talán a tudomány sem ismer. Csiszolás végett át akarta adni őket Gyenyiszov-Uralszkijnak. Mi lett az eredmény?

— Az eredményt ön is láthatja, itt vannak a kiállításon.

— Hogy kerülhették el a figyelmemet?

— Márpedig ez azt jelenti, hogy semmi különös nincs rajtuk.

Odaléptek egy oszlopszerűen magas vitrinhez, amelynek belsejében fekete bársonyon kész ékszerek csillogtak: mind ugyanannak a kőmetszőnek a vázlatai alapján készültek.

— Tessék! Itt vannak — mutatott a mérnök a négy kicsiny kőből álló függőre, amely egy oly élénk fényű, sárgatopáz nyakékről fityegett, hogy az ajtóból is látni lehetett.

A köveken, amelyekre a mérnök mutatott, az első pillantásra nem volt semmi vonzó. A sík “tükörlapokra” csiszolt és az akkoriban oly divatos platinába ágyazott kövek szürkéknek látszottak, és színük összeolvadt a foglalat meg a lánc matt fémanyagával. Csak egy hozzáértő szem képes felismerni ennek a drágakőnek rendkívüliségét: áttetsző, ugyanakkor alig észrevehető fémes fényű pontokkal van teli. Az áttetsző alapon szétszórt pontok árnyéka furcsa szürke színt ad a kőnek: olyan, mint egy kristályszerűen átlátszó fém, amely a platina tompa szürkeségével harmonizál.

— No de ez nem egészen így van — felelte hosszas hallgatás után Anyert. — Én is bányamérnök vagyok és szintén szeretem a köveket. Ami Alekszej Kozmicsot illeti, derék ember, és ön sokkal tartozik neki. Rögtön felismerte az ön drágaköveinek az értékét, l-igen… Aztán mi a szándéka velük?

— Igazán nem tudom. Szeretném megtartani őket, de attól félek, sokba fognak kerülni. Ostoba voltam, amikor nem állapodtam meg előre Alekszej Kozmiccsal, aki — hiszen ön jól tudja — zsugori kereskedő. Félek, hogy a bőrömet is lenyúzza a munkadíj fejében…

1